Méreg

I. rész

A lény sokféle testben volt már, számtalan emberi testben. Általában csinos nők teste felett vette át a hatalmat, és most is egy ilyen lányt választott. A lánynak persze fogalma sem volt, hogy létezik az ő világa, így nem is ment sokra az ellenkezésével, miután már megszállta.
A lény undorodott attól, hogy ezt kell tennie, undorodott attól, hogy fel kell húznia az emberbőrt. Gyűlölte az embereket, megvetette őket, gyűlölte a gyengeségüket, a nyavalygásukat, azt, hogy annyira rettegtek mindentől, hogy inkább könyörögtek, sírtak az életükért, mint hogy harcoljanak.
Ez a lány is könyörgött neki, mikor már a testében volt, a nevét nem tudta, és nem is érdekelte. Könyörgött neki, hogy hadd kaphassa vissza a testét. Azt mondta, bármit megtesz, csak hadd kapja vissza. De ő csak nevetett, hangosan kacagott a lányon, majd elhallgattatta őt és olyan mélyre űzte a saját testében, hogy a lény már azt hitte, meg is szűnik létezni. Alig érezte a saját tudata mellett, és igazából remélte, hogy így lesz, hogy felszívódik és nem zavar majd sok vizet.

Régen ő is ember volt. Gyarló, félelmekkel teli, reménykedő, szentimentális, gyenge emberi lény, még némi jóság is szorult belé. Isten imádott teremtményeként létezett ő is, és gyűlölte magát azért, hogy nem képes megtenni dolgokat. Boszorkány volt, de mit sem ért a hatalma, mert nem tudta megbánás nélkül használni az erejét, hogy felülkerekedhessen önmagán és másokon. Titkon ezt akarta, de soha nem volt elég bátorsága és ereje hozzá. Aztán meghalt és lekerült arra a bizonyos helyre, és minden megváltozott, egy ideig még ellenkezett, de aztán hamar megtanulta a leckét, és arra is rájött, hogy többé nem akar emberré lenni.
Hatalmat kapott, örök fiatalságot, és többé már nem volt semmi, ami visszatarthatta volna attól, hogy azt tegyen, amit csak akar, nem volt már bűntudata, hogy bánkódjon tettei miatt.
Boldogság és elégedettség töltötte el, amikor megkapta ajándékait: a hatalmat, az erőt. Az erőt, ami nem tüntette ki a többiek közül, de amivel uralkodhatott a gyűlölt emberek felett.
És ezeket Neki köszönhette, mesterének, mentorának, felszabadítójának, úrnőjének. Ezek után pedig bármit megtett volna érte, még azt is, hogy eljátssza a megtért jó kislányt, azok után bármit, hogy kihozta őt a pokolból.
Úrnője egy fontos faladattal bízta meg, és ugyan nem fűlött a foga a feladat bizonyos részéhez, ő mégis azonnal igent mondott arra, hogy közel férkőzzön ahhoz az emberhez, aki segíthetett a céljaik elérésében. Megpróbálta elhitetni vele, hogy ő más, hogy ő nem olyan, mint a hozzá hasonló lények.


A fiatal férfi eleinte gyanakvó volt, ellenséges, tartózkodó és elutasító. Végül is egy született jófiú volt, nem rontotta meg az a világ, amibe a szülei és a fivére rángatták. Lehetetlen feladatnak tűnt alapjaiban megváltoztatni, és a nő hamarosan rájött, hogy hogyan érje el a céljait. A srác jóságára alapozott, elhitette vele, hogy jó célt szolgál azzal, ha megteszi, amit ő mond neki. Sokáig tartott, amíg meggyőzte, de végül, ugyan nem maradéktalanul, de sikerült is neki.
A férfi egyre erősebbé vált, ám mégsem eléggé, a bátyja mindig útban volt, csak az kellett, hogy végre a pokolba kerüljön. Ezek után minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A fivér még ellenségesebb volt, mint a kiskutyaszemű fiatalabbik testvér. Öccsét mindig őellene hangolta, teljesen olyan volt, mint az apja: rendíthetetlen jófiú, aki ártatlanokat próbál menteni, csakis a jó eszközeivel, legalábbis a legtöbb esetben. Aki megpróbálja megbosszulni mind az anyja, mind az apja halálát, akikkel épp azok a lények végeztek, akik ellen küzdöttek, aki mindig csak a testvérét próbálja védelmezni, mint egy magatehetetlen gyermeket, ki az anyja nélkül elpusztul. Végül ez vezetett a halálához, az a nagy hülyeség, hogy feláldozza magát az öccséért, és a saját életét kínálja fel, csak hogy megmenthesse testvérét a haláltól.
A nő mélyen megvetette, ostobának gondolta megtenni ezt a lépést, hogy eladja a lelkét, csak azért, hogy a kisöccsét visszahozzák a halálból. De ha jobban belegondolt, ez számukra csak jó lehet, hiszen végre-valahára megkapták ezt a hírhedt gyilkost, a fajtája gyilkosát, az egyik kulcsot a tervük magvalósításához. Egy csettintésre. Olyan könnyedén, hogy szinte el sem hitte, hogy a dolog valóban megtörtént, hogy mindez igaz.

És a pokol megváltoztatja az embert, vagy egy roncs lesz belőle, mialatt kínozzák, mialatt olyan mérhetetlen fájdalomnak, terrornak teszik ki, hogy belepusztul, hogy aztán visszahozzák az öntudatlanságból és elölről kezdjék, vagy ő is olyanná válik, mint a kínzói. A pokol teremtményévé, kit a kéjes boldogság érzése tölt el, amiért másokat megölhet, a legkülönfélébb módokon, hosszú ideig kitéve a fájdalomnak, hogy a kínzott azt kívánja, bár sose született volna meg.
Ó, igen! Ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Feljebbvalói megkaphatták, amit akartak, és ő is végezhette a dolgát, hogy észrevétlenül állítsa maguk mellé a fiatal fiút, a nagyobb cél érdekében, hogy beteljesítse, amit elődei elkezdtek. Nem állt senki az útjába, főleg nem a srác bátyja, aki ha itt lenne, biztos kételyeket ébresztene az öccsében.
Igaz, halála előtt ő is elhitte neki, hogy jó útra tért, sőt meg is kérte, hogy készítse fel az öccsét a túlélésre, de hamar elfelejtette a dolgot a későbbi események után, annak ellenére, hogy ő végig próbálta úgy beállítani, hogy velük van, nem pedig az övéi mellett.

Mikor visszatért, a fiatal fiú ismét ellenségként fogadta, annak ellenére, hogy megmentette az életét, kérdőre vonta a test miatt, amibe visszatérte után beleszállt, azzal fenyegetőzött, hogy visszaűzi a pokolba, így hát engedett és egy olyan testet keresett, amiben már nem volt senki.
Először azt gondolta, lehetetlenség a küldetés, és ha nem lett volna olyannyira hűséges, nemet mond, már csak azért is, mert nem akart emberekkel jópofizni, főleg nem ezzel a két hülyegyerekkel. De miután az idősebbik testvér meghalt, hamar élvezetét lelte az átállításban. Eleinte nehéz volt folyton megjátszania magát, nehéz volt nem lebuknia, de hamarosan csak játéknak fogta fel, csak az ellentmondásokra kellett ügyelnie.


Aztán kiderült, hogy mégsem kell annyira megerőltetnie magát, miután felajánlotta, hogy a kezére adja úrnőjét, akivel a bátyja a csereszerződését kötötte, még ő akarta az egészet. Sőt, ő maga próbálta visszafogni hevességét, a fiú egyből el akarta intézni a nőt, de ezt nem engedhette, mindennek megvolt a maga ideje és helye. Előre eltervezték mentorával, hogy hogyan kell történnie, de nagyot dobott a dolgokon, hogy nem kellett meggyőznie a srácot.
A férfit megváltoztatta bátyja halála, de alapjaiban továbbra is jó volt, nem akart bántani ártatlan embereket, és ő mámoros boldogsággal figyelte, hogy a fiú naivsága mennyire rásegít a dolgokra, elhitette vele, hogy amit csinál, az jó. Ugyan sok társukat fel kellett áldozniuk az ügy érdekében, de megérte. Ők úgysem voltak jók semmire. Satnya talpnyalók voltak mind, akik vakon követtek minden feljebb, illetve hát lejjebbről jövő parancsot.


Tanította, pátyolgatta és megkapta. Aztán a férfi hírét vette, hogy úrnője a közelben van, és megindult. Majdnem megölette magát, ám idejében sikerült megakadályoznia, hogy úrnője két csatlósa elintézze, ő is majdnem otthagyta a fogát, túl jól sikerült a színészi játéka, és a démonok is elhitték, hogy átállt. Végül a fiatal férfi mentette meg, az akaratával űzte ki a démont az ember testéből.
A kiűzetés pedig igazi bizonyíték volt a fiú számára arra, hogy jót tesz. Hiszen a megszállt emberek túlélték, ha a fiatal férfi az akaratával kényszerítette ki a pokol gyermekeit a gazdatestükből, míg a colt, vagy a kés megölte a porhüvelyeket is. És mindezt csak egy kis démonvér ellenében el is érhette. Embereket menthetett, azt tette, amit mindig is akart, és fel sem tűnt neki, hogy egyre inkább olyanná válik, mint a nő, aki saját vérével táplálta őt.

Olyannyira jól sikerült minden, hogy még a pokolban is azt hitték, hogy átállt a srác mellé, olyan sokszor próbálták megölni, hogy egy idő után már nem is számolta. Hamarosan pedig elérkezhetett a nagy feladat, és már nagyon közel volt hozzá, hogy megvalósítsa, de valami közbejött.

Ruby (két színésznő játszotta, a barna hajú az a bizonyos test, aki üresen állt egy kómás beteg testeként, a démon megszállására várva)